Örökbefogadtak, boldog vagyok, mégis tudni akarom, ki az igazi anyám

A tökéletes életét beárnyékolta egy sötét felhő, amely a múltja felett lebegett. Eddig mindig elhessegette, de most hihetetlen erővel támadt fel a kertben a szél, és talán az fújta újult erővel felé. Betakarta az egész ünneplő sereget, de csak felette volt igazán fekete az ég.

Mert bár ő volt a középpontban, kilógott innen. Valamiben különbözött tőlük. Neki ugyanis nem volt anyja. Azaz volt is, meg nem is. Habár azt a nőt, akit most itt anyának szólított, mindennél jobban szerette, és az apját is apának szólította, valójában, genetikailag semmi köze nem volt hozzájuk.

Ő volt a családban a kakukktojás, akit más fészkébe pottyantottak, majd magára hagytak. Neki nem építettek fészket, nem nevelték, etették, védelmezték, takargatták a tűző napsütés, esetleg hideg záporok elől. Mindezt egy másik anyára és apára hárították egykor, a távoli múltban. Olyanokra, akikben kellőképpen megvolt az anyai és apai ösztön, és akár más fiókáját is örömmel tekintették a magukénak. Mindez pontosan harminc évvel ezelőtt történt.

Nem volt oka panaszra, hiszen jobb családot nem is kaphatott volna. Sosem éreztették vele, hogy ő nem ugyanolyan, mint a házasságukból származó többi gyermek. Összetartó családban nevelkedett, és mindig, minden problémájával bátran fordulhatott a szüleihez

Mégis folyton ott motoszkált benne a kíváncsiság, hogy kik lehetnek és milyenek a genetikai szülei. Vajon az anyjának is kicsit befelé forduló, görbe a lábfején a kisujja? És az a kellemesen búgó hangszín, amit örökölt, hasonlít a felmenői beszédtónusára? És a temperamentuma? Olyan gyorsan felcsattant bármilyen kisebb kellemetlenség során, vajon ezt is örökségül kapta? Honnan jött ő, és miért hagyták magára abban a bizonyos kórházban, csak úgy, minden magyarázat nélkül? Nem kíváncsi rá az a nő, aki megszülte, hogy milyen az élete? Hogy ki lehet az, akinek életet adott? Pedig test a testéből, vér a véréből.

Olyan elemi erővel törtek fel belőle ezek a kérdések, hogy ő maga is megrémült. Azt hitte, ezeket már rendezte magában, de most úgy tűnt, mégsem. Hiszen neki is joga van megtudni, honnan érkezett, és ki is ő valójában. Azt mondják, ha nem ismered a gyökereidet, sohasem fogod megtudni, ki is vagy valójában. Lehet valódi jövője annak, aki nem ismeri a múltját? Ilyen gondolatok keringtek a fejében, és már fogalmazódott is benne a szöveg, amellyel keresni akarta a felmenőit

„Keresem anyám, aki harminc éve ekkor és ekkor hagyott itt és itt." És megnevezte a pontos helyet és időt. Tudta, hogy az, aki így cserbenhagyta, nagy eséllyel nem fog jelentkezni, azonban hátha van valaki a rokonságából, aki emlékszik ezekre a körülményekre, és közelebb juttatja a megoldáshoz. Mert bár új gyökerei voltak, szeretett volna kapcsolódni a régiekhez is. Lehet, hogy telhetetlen, hiszen más összetette volna a két kezét, ha egy ilyen példaértékű családban nevelkedhetett volna, mint ő. Mégis meg kellett próbálnia.

A szemébe szeretett volna nézni annak a valakinek, akinek ezt a földi létet köszönheti - még akkor is, ha az eldobta. Vagy mindez nem számít, és elég az a rengeteg szép emlék, amiket a családjától kapott? Hiszen az az ő valódi múltja. A többi csak egy rossz álom, egy látomás, egy soha be nem teljesülő álom.

Vívódott, és az anyja szemébe nézett - magát látta benne. És kikristályosodott, amit tudat alatt mindig is tudott: bárki is szülte, ez a nő itt az ő múltja, jelene és jövője. Bár a kérdések megmaradtak benne, tudta, hogy ha nem jár sikerrel a keresés, akkor sem marad gyökértelen ember. Ők már örökre összetartoznak, és rájuk bármikor számíthat, nem úgy, mint a szülőanyjára.

Forrás: she.hu